Tinédzsereknek
zenét csinálni már csak azért is kényelmes dolog, mert a közönség - ahogy felnő
-folyamatosan cserélődik, úgyhogy nagyjából ötévente új és új trendeket lehet
kirobbantani, összegyűjtve az éppen kifutó tinisztárok röpke tündöklésének
legjobb pillanatait, kombinálva a nagy elődök érdemeivel. A My Chemical Romance
legújabb albumának is ez lehet a titka: hakni az egész, még ha mesteri szinten
is.
Haknizni
pedig nem nehéz, főleg ha gimis törzsközönségünk pár évvel korábban még a
Cartoon Network - a zene világában járatlan- törzsnézője volt. Például elég, ha
zenekarunk frontembere feketével húzza ki a szemét, és az ifjúság
szomorkodósabb fele máris szimpatizálni kezd vele. Így tett a New Jersey-ből származó
Gerard Way is, és Brian Molkónak meg HIM-nek elég volt csak egy pillanatra
eltűnnie ahhoz, hogy az amcsi srácok vigyék a boltot: a gót kislányok nagy
része mára répanacit húzott, beszerzett egy rakás kitűzőt, meg kockás
harisnyát, és átigazolt az emósok egyre bővülő táborába - Gerard és 2001-ben
létrehozott zenekara, a My Chemical Romance világába.
Az emo zene
amúgy korántsem holmi belassult, érvagdosós hangulatú nyöszörgés, sokkal inkább
emlékeztet a Green Day vagy a Blink 182
lendületes (pop-)punkjára, azzal a különbséggel, hogy a Billy Joelre és
társaira jellemző tökös énekhangot most egy kicsit vinnyogósabbra fazonírozták:
ettől lesznek a dalok "érzelmesek", ami a répanaci meg a homlokba
fésült haj mellett szintén fontos ismertetőjegye az emonak..
A My
Chemical Romance azonban még az eddigi haknikon is túltett tavaly ősszel
megjelent albumával. A The Black Parade című lemezen ugyanis bevallottan a
tagok nagy "példaképei", így a Queen, a Pink Floyd vagy éppen David
Bowie munkássága érezhető - ami a dalokat hallgatva leginkább abban testesül
meg, hogy a csapat húrosszekciója és producere az első számokban bemutatja:
tudnak pontosan úgy gitározni, mint Brian May, és a zongorát meg kórust is meg
tudják úgy szólaltatni, ahogy az Freddie Mercury alatt szólt.
Persze
tömeghisztéria és hírverés nélkül még ez is kevés lett volna az áttöréshez, de
a My Chem ezt is összehozta. A The Black Parade köré egy teljes koncepciót -
egy haldokló fiatalember szürreális gondolatvilágát - kreáltak, ami a zenében
kevésbé, a dalszövegekben, a jelmezekben és a díszeletekben viszont annál
inkább tettenérhető. A Tim Burton képi világát idéző gyászhuszár jelmezek is
mutatják, hogy itt sem bíztak semmit a véletlenre, és a hatás nem is maradt el:
a közönség teljesen bekajálta az új lemezt és az egész sötét parádét.
A csapat
pedig szárnyal, méghozzá nem csak a toplistákon, hanem az ifjú rajongóik
életében oly fontos szerepet betöltő interneten is: a csapat myspace-es
barátainak száma például épp a napokban haladta meg az egymilliót.
A Pink
Floyd amúgy mindössze 125 ezer myspace-es baráttal rendelkezik - az öreg
Gilmourék le vannak írva. Egy pár évig akár ezt is gondolhatjuk - egészen
addig, amíg a zeneipar össze nem gyurmázza nekünk a következő tinihisztériát.
Mi meg bízhatunk abban, hogy pár év múlva az ex-emós huszonévesek valamiért
ismerősen kedvesnek találnak néhány bakelitet a szórakozott nagybácsi
hagyatékában kotorászva.
Hamár
halál, meg Queen, Pink Floyd és David Bowie.
sf.
