A nu-metal/rap metal
egyik emblematikus csapata, a Linkin Park négy év után jelentkezett új
albummal. A hetekben megjelent Minutes To Midnight eléggé sajátosra sikeredett,
hiszen szinte csak az hiányzik belőle, amit eddig a Linkin Parkról hittünk, s
így mindennek lehet nevezni a rajta sorjázó dalokat, csak nu-metalnak nem.. -
rapnek meg még kevésbé. Hogy ez jó hír vagy sem? Döntse el mindenki maga.
Az már a borítót látva is szemet szúr, hogy a 2000-es
áttörés óta a fiúk igencsak megváltoztak, és már nem is annyira fiúk: a képen a
hat úriember jól kimért távolságot tartva, az árnyékban mélázik, háttal a
hallgatónak. És Mike Shinodáék tényleg jól megrágták a dolgot: több mint egy
évet ültek a stúdióban, száznál is több daltervet készítettek, amiből végül 17
nóta állt össze, de ebből csak 12 került fel az albumra, méghozzá Rick Rubin, a
Metallica és az RHCP lemezein már bizonyított rockproducer és megfejtőember
segedelmével.
A What I've Done című első maxi amúgy már április óta
dübörög a slágerlistákon, és most végre itt a teljes album, ami választ ad a
kérdésre: mi lesz a nu-metal őrület elcsendesedése után azzal a zenekarral,
mely e műfaj egyik legismertebb képviselőjeként egy egész generáció stílusát
határozta meg az ezredforduló idején? No igen, talán éppen ezen rágódnak az
urak azon a borítón.
Az új album mindenesetre egy érettebb, kiforrottabb
alkotásnak tekinthető, amiben csak nyomokban - például a "Given Up"
vagy éppen a maxira is kimásolt "What I've Done" című dalokban -
tűnnek fel a két előző lemezre jellemző elemek: Shinoda csak két számban
rappel, a dacos düh pedig szinte teljesen odaveszett a nagy mélázásban. Kicsit
úgy járt ez az album, ahogy a műfaj maga, hiszen a nu-metalra sokan mindig is
mint afféle átmenetileg összállt hibridzenére gondoltak, ami idővel
törvényszerűen alkotóelemire esik ismét szét.
Itt azonban mégsem egy szétesett lemezzel állunk szemben,
mert szerencsés módon úgy alakult a helyzet, rockos gitárszólók és metálos
zútások egyaránt előfordulnak a lemezen, s így az egyes dalok mindegyike
karakteresebb, erősebb a korábbi lemezeknél - természetesen, hiszen azok afféle
hibridek voltak. A fiúk tehát megküzdöttek a feladattal, és ezen nem is lehet
csodálkozni, hiszen szívósságukat már a kezdet kezdetén bizonyították: kevesen
tudják, hogy a zenekar már a kilencvenes években is működött, de csak hosszú
évek után sikerült kiadót találniuk.
Mindenesetre ezek a dalok bizony nem harapnak már annyira, s
hiába a szép gitártémák, a néhány tétel erejéig tartó begyorsulás és a
szórványos rap: ez már sehol sem az a
nu-metal, nem az a csapat, ami egykor volt. Így aztán adódik a kérdés,
hogy mindez hogy tetszik majd annak a sokmillió hallgatónak, aki éppen azért
szerette az LP-t, amilyen volt?
Erre a kérdésre a fiúk nagyjából a következőt süthették ki a
borítóképhez való pózolás közben: az egy dolog, hogy az évek során mi sem
lettünk fiatalabbak, de rajongóink még kevésbé: tehát aki még 2000-ben az első
sorokban zúzott a Crawlingra, az mára már régen maga mögött hagyta a gimit,
sőt: minden bizonnyal a jogsit is megszerezte már, hogy a többiről ne is
beszéljünk. Úgyhogy akkor csak komolyodjunk mi is, legyünk egy kicsit
kimértebbek.
Úgyhogy ha júniusban Nickelsdorfban, vagy esetleg Prágában a
Linkin Park koncertjére várunk, akkor a Shinoda-Bennington páros jól ismert
rap-vokál kombináció meg a hangos világfájdalom-kiordibálás mellett készüljünk
fel egy-két U2-s gitárfutamra, mélázó percekre, pátoszra és komoly gondolatokra
is. Csak az menjen tehát, aki úgy gondolja, felnőtt a feladathoz, mert a
tombolni akarók bizony már (percekkel) éjfél előtt bealudhatnak...
sarkanyfog
