Ha az emo egy szökőár, akkor a Fall Out
Boy a legtehetségesebb cunamilovas: a négy chicagói srác most megjelent
negyedik albumával lekörözte a new yorki és a los angelesi pályatársakat is, és
már az első héten 260 ezer példányt adott el az Infinity On High-ból. Az
elsőséghez szükséges pluszt esetükben talán az szolgáltathatta, hogy ők az
egyik legeredetibb szépfiú-zenekar - akik eredetileg nem is voltak olyan szép
fiúk.
Egy
slágerlista-elsőségnek általában nagy ára van, hiszen ha a tömegek kedvencévé
akarsz válni, akkor vagy minimum feltalálod a rockandrollt (de erről már
lemaradtál), vagy igyekszel valami olyasmit alkotni, ami kellően egyszerű,
sablonos és MTV-barát ahhoz, hogy az összes tévénéző tinédzsert egyszerre, egy
pillanat alatt hozza lázba. A Fall Out Boy-nak ez most sikerült: a február
elején megjelent Infinity On High című albumukból egyetlen hét alatt 260 ezer
példány fogyott, s ezzel egy csapásra az amerikai Billboard első helyére kerültek..
ez az, ami nem sikerült pár hónapja a new yorki My Chemical Romance-nek,
illetve alaposan feladja a leckét a második albumát őszre időzítő los angelesi
tejfelesszájúaknak, akiket Panic! At The Disco néven ismerünk.
A
sikert elsősorban annak a Island Records-nak köszönheti a Fall Out Boy, mely
sok helyen a csapat második albumaként mutatja be az új lemezt, annak ellenére,
hogy a 2001-ben összeállt chicagói együttes a multinál kiadott előző, és az
áttörést meghozó From Under The Cork Tree című lemeze előtt már két albumot és
egy split CD-t is készített - egy kisebb, független kiadónál.
Erről
"megfeledkezni" már csak azért sem szép dolog, mert a kezdeti évek
tapasztalatai, és az együttes akkor kialakult zenei világa ma is érezhető a
dalokban, és ez az eredetiség lehet az, ami kiemeli őket az emo-áradatból. A
Fall Out Boy ugyanis már az első lemezeken is remekül ötvözte az izmos
gitártémákat és masszív dobalapokat az érzelgősen dallamos énekbetétekkel, s
így az rövid, feszes nótákban volt lendület és fantázia is.
Az
Infinity On High is továbbviszi e hagyományokat: ugyanúgy megdörrenek a
gitárok, "hasít" az album, van benne élet és lüktetés: a fiúk néha
begyorsítanak, majd visszavesznek a tempóból. Persze az évek során megjelent
egy rakás felesleges külsőség is, így az egykor kicsit szakadt, de legalább
tökös punkoknak kinéző fiúkat mára sikerült igazi "bekéredzkedtem anyu
kozmetikusához" típusú emokölykökké alakítani. Erre talán a legszebb
szépfiú, a basszeros-dalszerző Pete Wentz esete a legjobb példa: az
ezredforulón még egy kőkemény - nem szép - metalcore bandában riffelő Pete
punktaréjkájából mára feltűnően a homlokába fésült emotincs lett.
Az
albumot is "felturbózták" a hírverés érdekében: egy intró erejéig
"meghívták" felvételre a kiadó egyik fejeseként tevékenykedő Jay-Z-t,
a producerek egyike pedig a magát csak Babaarcnak hívó r'n'b guru, Babyface
lett. És hogy mi köze a hip-hopnak vagy az r'n'b-nek a pop-punkhoz? A punkhoz
semmi, a pophoz annál inkább, de mindezekkel együtt az Infinity On High még
mindig az emocunami egyik legértékesebb terméke.
sarkanyfog
